Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Teljes történelmi áttekintés

2007.12.26

CANE CORSO


     Az ókori hadikutyák közül, melyek bölcsôje mintegy 5–600 évvel ezelôtt a messzi Keleten ringott, érdekes módon csak az európaiak maradtak fenn. Ráadásul úgy, hogy küllemük nem, vagy csak alig módosult az idôk során. Közülük a föníciai közvetítéssel a Britanniába került és ott szó szerint nevet szerzett masztiff a legôsibb, s tulajdonképpen az ô hatása nyomán alakultak ki (át) a többiek.
     A brit óriások hazájuk leigázását (i. e. 55.) követôen érkeztek meg Rómába, ahol nagyobb termetüknek és erejüknek köszönhetôen hamarosan elnyomták a görög (epiruszi) eredetû molosszusokat. Így az olasz frakció tagjai, a Mastino Napoletano és a Cane Corso is részben az ô, részben pedig a rómaiak által korábban ismert ebek utódai.
     Érdekesség: Felice Cesarino „Il Molosso” címû könyvében így írt: „Nem tudjuk pontosan, hogy az eredeti ázsiai típus hogyan került Itáliába. Az viszont biztos, hogy a római molosszus a nagyszerû mezopotámiai és asszír kutyának az utódja.”

A kétezer éves diadalútKép

     A brit kutyák és a Rómában akkor már évszázadok óta megbecsült görög eredetû molosszusok idôszámításunk kezdetére tehetô találkozása nyomán megszületett az új típusú római kutyanemzedék. Az általuk ellátott feladatoknak megfelelôen két méretkategóriájuk alakult ki. A nagyobb testû, gyakran 90–100 kilós ebeket elsôsorban a csatatereken alkalmazták. Kisebb testû, körülbelül feleakkora képviselôi viszont óriási sikereket értek el a városok arénáiban éppúgy, mint a nagyvadak vadászatában.
     Érdekesség: a sumerok már az ie. III. évezredben különbséget tettek a kisebb és mozgékonyabb „fogókutyák” (oroszlán, stb. vadászatára, majd késôbb állatviadalra használt ebek) és a hatalmas hadikutyák között. Ezt a fajta kategorizálást egyébként szinte az összes könyvben szereplô fajta történetében megfigyelhetjük majd.
     A kutyák munkájuk során bizonyították használhatóságukat, így tenyésztésük rövid idôn belül kedvelt és megbecsült foglalatossággá vált. Ebben a korban számosan voltak olyanok, akik magukat a négylábú harcosok és gladiátorok szakértôinek tekinthették. A kutyák tenyésztése szinte nagyüzemi módon folyt a légió kaszárnyáinak és a cirkuszi arénák szomszédságában.
     A hátországban érthetô módon elsôsorban a fürgébb és kisebb változat örvendett nagyobb ismertségnek. Hamarosan minden elôkelô ilyen típusú kutyákkal vadászott szarvasra és vadkanra, de ezekre bízta értékei, elsôsorban nyájai ôrzését. Sokszor a rabszolgák felügyeletét és a szökevények üldözését is ilyen ebekkel végezték a hajcsárok. Az ezekre a feladatokra legalkalmasabb kutyák így az egész Birodalomban és a meghódított területeken is gyorsan elterjedtek.

Tipizálás

     Itt kerül a képbe a mára már kihalt Barenbeisser nevû fajta. Ugyanis éppen azt a méretkategóriát testesítette meg, éppen olyan küllemû volt, mint a mai Corso. Ezt igazolják a XVII. századi német metszetek, leírások is. Alkati hasonlóságuk nem véletlenszerû: egyrészt ugyanattól az ôstôl, a római molosszustól származtak, másrészt napi feladatuk is roppant hasonló volt. Ebbe a középkori családba tartozott még többek között a Wales-i gafaelgi vagy könnyû masztiff és a dél-francia alant vautreé. Bár közülük csak a Corso maradt fenn, érdekes módon ma sincs egyedül.

Festmények hôsei

Kép

     A római kutyákkal való folytonosság megmutatkozik szobrokban és írásos munkákban egyaránt: az elôzô, csaknem kétezer éves jelenetet ábrázoló képen a Cane Corso-ra megtévesztésig hasonlító ebeket láthatunk, s ugyanilyen állatot fedezhetünk fel néhány a XV–XVI. századból fennmaradt festményen is. Ezek mindenekelôtt vadászjeleneteket örökítettek meg, melyeken a kutyák vadkanokat, bölényeket és medvéket gyûrnek le… sokszor egymagukban.
     Érdekesség: feljegyezték, hogy Bernabo Viscontinak élete során több száz elfogókutyája volt, melyeket vaddisznók, szarvasok és medvék vadászatára használt. Gondosan ügyelt a kutyák állapotára: a gondozásukkal megbízott szolgáknak kéthetente be kellett mutatniuk a kutyákat a nemesúrnak. Ha egy ebet soványnak talált, a szolgát elkergette. Ha viszont valamelyik kutyája elpusztult, a „felelôs” gondozót meg is botoztatta dühében.
     E dicsôséges alkotásokon szereplô ebeken kívül azonban szinte egyáltalán nem találkozunk a mindennapok hôseivel, a gulyák és porták ôrzôivel. A fôúri megrendelésre dolgozó festôk ugyanis csak ritkán örökítették meg az egyszerû emberek mellett dolgozó kutyákat, így ezekrôl alig maradt fenn ilyen jellegû emlék ebbôl a korból.
     A XIX. század eleje változást hozott. Ekkor ugyanis egy érdekes szokás lépett életbe Nápoly környékén: divatba jöttek az ún. jászolképek. A legszegényebbek, a nincstelenek kivételével minden család igyekezett magának ilyen vallásos témájú képet szerezni, hogy otthonukat díszítsék vele. Ezeken a betlehemi jászol ismert alakjai mellett számos állatfigura, köztük a mai Cane Corso-ra emlékeztetô ebek voltak láthatóak. A tömegtermelést végzô vásári piktorok nyilván olyan kutyákat festettek meg ezeken a képeken, amelyek elterjedtek voltak a Vezúv-régióban élô parasztcsaládok környezetében.

Zoológiai érdekességek

     Létezik azonban egy még ezeknél is régebbi forrás, amely még egzaktabb módon örökítette meg e remek fajtát. A csaknem kétszáz évvel korábban íródott zoológiai munka magáról a Cane Corso-ról is név szerint emlékezik meg !
     Konrad Gesner (1515–1565) svájci orvos Arisztotelész és Plinius nyomdokait másfélezer év távlatából követve alkotta meg „Enciklopédiáját”. Ebben a monumentális mûben ókori elôdeihez hasonló alapossággal foglalta össze kora állat- és növénytani ismereteit
     Gesner így írt a Cane Corso-ról: „Nagyszerû kutya, melynek fürgesége, hatalmas testi ereje és rendkívül erôs harapása lehetôvé teszi a menekülô vad utolérését és megragadását. Bátorsága és fáradhatatlansága bámulatra méltó, kiválóan alkalmas akár a legveszedelmesebb nagyvadak vadászatára is.”. Kicsivel késôbb megjegyezte: „Calabria-ban szicíliai dognak is hívják…”.
     Az olasz csizma orrán elhelyezkedô tartomány említése egy újabb utalás a fajta elterjedési területére. Az elôzôekben is ezek a kutyák leginkább mint a Rómától délre esô területeken ismert vadász-, házôrzô- és terelô ebek kerültek szóba. Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést:

Hogy kerül ide Korzika?

Kép

     A fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértés éppen nevével függ össze. Sokan ugyanis a Cane Corso-t „korzikai kutyának” fordítják, holott ennek a pompás fajtának semmi köze sincs a Franciaországhoz tartozó szigethez. Annál több a legközelebbi rokon, a Mastino szülôföldjétôl is délebbre elterülô csodálatos vidékekhez. Az Appenin-félsziget alsó harmadán és Szicília szigetén a római idôk óta nagy becsben tartják ezt a fajtát, mint a pásztorok, parasztgazdák és vadászok segítôjét, a csordák félelmetes ôrét és a nagyvadak elfogóját.
     Érdekesség: egy régi szicíliai közmondás arra vonatkozik, amikor teljesen felfordult a világ, és a dolgok természetellenesen történnek, vagyis: „ha a nyúl kergeti a Cane Corso-t”
     A fajta neve eredetének vizsgálatához idézzük fel a Római Birodalom kialakulásának kezdeteit. A Dél felé való terjeszkedés idôszakában, azaz az i.e. III. században a rómaiak az itt többszáz évvel korábban, az ún. „görög gyarmatosítás” idején alapított poliszokkal kerültek szembe. Legyôzésük nem jelentette megsemmisítésüket, így a háborúk után a bizonyos mértékû nyilvánvaló asszimiláción túl békében éltek tovább. A latin kultúra sokat átvett a görögöktôl, s ennek ma is kézzelfogható nyomai vannak. Különösen igaz ez Calabria-ra és Szicíliára, a Cane Corso ôshazájára.
     Ezek után nem meglepô, hogy a „corso” is egy görög eredetû szó, mely a zárt területeket, udvarokat jelöli. Ennek megfelelôen a Cane Corso név területôrzô kutyát jelent. A szicíliai dialektusban mára a „corso” jelentése erôs, illetve csíkos. Vagyis a nagyszerû kutyafajta elnevezése nyomán az ôsrégi görög szó új értelmet nyert viselôje, az erôs fizikumú és túlnyomórészben csíkos ebek által. Ezek a négylábúak Szicília népe számára mindmáig az erô, bátorság és hûség szimbólumai. Mindennapi életük része volt a velük való találkozás, akár pásztorok mellett, akár a nagybirtokok, udvarok kerítése mögött. Feljegyezték, hogy a vásározó kereskedôk szekerére, holmijára és pénzére is Cane Corso-k vigyáztak, de ôket használták a csôszök a termés, és a börtönôrök a foglyok ôrzésében.
     Érdekesség: egy 1750-bôl származó rendelet megtiltotta, hogy Corso-kkal szökevény rabokat üldözzenek.
     Alkalmazásuk kiterjedt az állatviadalok arénáira is, melynek egy rendkívül érdekes bizonyítéka napjainkig fennmaradt. Vittoria városában a helyi bingón az 52-es számot évszázadok óta Giovanotto-nak hívják, egy legendás viadorkutya emlékére. Ez a híres harcos ugyanis ennyi küzdelmet vívott, s egyszer sem maradt alul.

A modernkori történet

     A fajta az olasz népnek köszönhetôen tehát két évezreden át fennmaradt. Azonban a XX. század csaknem eltüntette a Föld színérôl: az I., de különösen a II. világháború nagy károkat okozott az állományban. Nemcsak a tenyésztés vált lehetetlenné, de az a munka és életforma is lassan eltûnt, aminek a Cane Corso létét köszönhette. Így a háborús években, amikor az embereknek is alig volt mit enniük, sok példány egyszerûen éhenpusztult.
     A fennmaradt kevés számú egyed alapot adott ugyan a fajta újjáélesztéséhez, ám a beltenyésztettség sokáig fenyegetô jelenség volt. Ráadásul a Corso-t sokáig nem ismerték el önálló fajtaként. Míg a Mastino-t elsôsorban signore Scanziani áldásos tevékenységének köszönhetôen viszonylag hamar, már 1949-ben felvették az elismert fajták jegyzékébe, addig a szicíliai kutyát csak a nápolyi rokon egy elfajzott változatának tartották.
     Érdekesség: Stefano Gandolfi írta: „Ha meg akarjuk magunkat ismerni, a gyökereinknél kell kezdenünk. Nem hagyhatjuk ki a Cane Corso-t, mert ha elfeledkezünk róla, egy kis darabot elveszítünk saját történelmünkbôl.”
     Szerencsére igazi hívei a nemzeti örökség részének tartották, és nem hagyták magára. A ‘70-es évek elején prof. Giovanni Bonatti, Stefano Gandolfi és Giancarlo Malavasi elkezdték felkutatni a megmaradt példányokat, és egy hosszútávú tenyésztési programot dolgoztak ki a fajta megmentésére. Munkájukhoz egyre többen csatlakoztak, s alig tíz évvel késôbb, 1983-ban megalapították az S.A.C.C-t, vagyis a Cane Corso Tenyésztôk Társaságát. Lelkesedésük és kitartásuk eredményeként az olasz kennelklub (ENCI) 1987-ben elfogadta a standardot.
     Az FCI 1994. februárjában megkezdte a fajta elismerésének folyamatát, s alig két év múlva a Corso teljes jogú taggá vált a világszerte kedvelt kutyák táborában.

 

Kép