Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fajtabemutató III.- Bullmasztiff

2007.12.31

                                               BULLMASZTIFF

 

 

 

                                                    Fajtatörténet

 Kép

 

A fajta kialakulása

Hogy megértsük ennek a nagyszerű fajtának kialakulását, fontos megismernünk korabeli társadalmi környezetét. Különösen Charles Dickens regényei adnak hu képet a XVIII-XIX. századi Anglia gazdasági és társadalmi ellentétektől feszülő világáról: ezekből megismerhetjük a nincstelen, gyakran éhező falusi és városi tömegek haragját, mellyel a földbirtokosra, vagy éppen a gyártulajdonosokra tekintettek. Ebben a korban a bűnözés valóban egyet jelentett a megélhetéssel, s a tolvajok leggyakrabban az ennivaló megszerzéséért loptak, s gyakori jelenség volt, hogy a nagybirtokok erdeiben vadorzásra kényszerültek.

 

Mivel elfogásuk esetén igen szigorú büntetés várt rájuk, védekezésük is kegyetlen és gyilkos volt. Érthető hát, miért próbálkoztak a vadőrök (Gamekeepers) olyan kutyafajta kitenyésztésével, amely veszélyes munkájuk során képes megvédeni őket. Olyan kutyákra vágytak, amely csöndben, akár órákig is mozdulatlanul lapul rejtekhelyén, majd gazdája parancsára azonnal a vadorzóra (poacher) rohan és hatalmas erejével földhöz szegezi azt, esélyt sem hagyva támadásra vagy menekülésre.

 

Először a szarvasok vadászatának mesterével, az ír farkas ebbel próbálkoztak, ez azonban gyengécskének bizonyult egy felfegyverzett vadorzó elfogásához, és a kellő határozottság is hiányzott belőle. Próbálkoztak a masztiffal, aki viszont hatalmas termete miatt kevésbé volt hatékony a menekülő bűnözők üldözésében.

 

 A korabeli bulldog nagyobb termetű változatának alkalmazásával is próbálkoztak, de ez a kutya akkori formájában túlságosan nyugtalannak, makacsnak és kezelhetetlennek bizonyult. Jó lenne tudni, kinek támadt végül az a nagyszerű ötlete, hogy a két fajtát keresztezzék egymással, mindenesetre megindult egy olyan kutya kitenyésztése, amely ötvözi a masztiff nyugodtabb, csöndesebb természetét a bulldog robbanékonyságával, fürgeségével, s mely így lehetővé teszi a vadorzók tetten érését. Ez a kísérlet meghozta a várva-várt eredményt: a vadőrök tökéletes segítőjeként megalkotott kutya nagy, de nem lassú, akinek nem jelentett gondot a menekülő vadorzó beérése, ugyanakkor bőséges erőtartalékkal rendelkezett akár a legerősebb ember feldöntéséhez és fogva tartásához.

 

Fontos, hogy az új fajta kellően higgadt természetű volt: nem gurult be és nem tépte szét a lefogott személyt, még akkor sem, ha az határozottan ellenállt, sőt esetleg meg is sebesítette a négylábú vadőrt. Akkoriban a bíróság elé állított bűnözőnek minden esélye megvolt a halálos ítéletre, így elképzelhető, milyen vehemenciával védekezett az erdőkerülővel szemben és küzdött szabadságáért az őt fogva tartó kutyával. Az új típusú kutyák gyorsan elterjedtek ebben a feladatkörben, s félelmetes hírük mindenhová eljutott.

 

A vadorzók valósággal rettegtek tőlük, mint ahogyan arról Richard Jeffries is beszámol The Gamekeeper at Home (1879) című könyvében: ...ha szembekerültek a vadőrrel, igyekeztek először a kutyáját lelőni. Egy másik anekdota szerint ...a környék összes csirkefogója tudta, hogy ha beteszik a lábukat a birtokra, Growler észrevétlenül ott terem... a hátuk mögött, ledönti őket a lábukról, és lefogva tartja őket egészen addig, amíg a vadőr oda nem ér.

 

Ilyen körülmények között minden vadorzó meggondolta, hol próbáljon meg tőrt vagy hurkot vetni a nyulaknak, őzeknek. A fajta első írásos említése a francia Buffon nevéhez fűződik: 1791-ben megjelent Természetrajz című könyvében már beszámol a bulldog és masztiff keresztezésekből származó kutyákról, nehéz bulldognak nevezve őket. Korának egyik leghíresebb kutyaszakértője, Stonehenge arról írt 1859-ben, hogy a korábbi időkben különböző mértékben keresztezték a két fajtát, ez tulajdonképpen nem más, mint a mészároskutya visszaszármaztatása volt az őstípushoz.

 

Vannak azonban más vélemények is a fajta származásával kapcsolatban: Clifford L. Hubbard például arra emlékeztet, hogy éppen a bullmasztiff egyik őseként számon tartott ancient bulldog kialakulásában játszottak szerepet a kisebb testű és fürgébb masztiffok, még a IX-X. század környékén. Ezek képesek voltak ellátni a masztiff feladatkörét, így a marhák lefogását is. Hubbard szerint ezektől a kutyákból származik a ma ismert fajta; ám a történelmi és természettudományi munkák alapján valószínűbbnek látszik a korábban ismertetett vélemény.

 

 

Ezek határozottan azt mutatják, hogy a fajta a masztiff és a bulldog XVIII-XIX. századi keresztezéséből származik, a csaknem ezer évvel ezelőtti kisebb testű masztifftól viszont nem mutatható ki nyolcszáz éves folytonosság a bullmasztiffig. Érdekesség: Dr. Sydney Turner a Stock-keeper című újság 1887. április 29-i számában a következőket írta: Mr. Sanderson, aki sok évig az őfelsége Indiai Elefántjaiért Felelős Kormányzati Hivatalnak volt az igazgatója, bullmasztiffokat használt leopárdok és medvék, sőt a kisebb elefántok vadászata során is. Két kisebb kutyája felzavarta a vadat, majd a négy erősebb, nagyobb kutya lefogta azt.

 

Kép

Ez a nagyvadászat klasszikus, középkori módja, melyet a lőfegyverek elterjedése előtt alkalmaztak Európa-szerte, s roppant hasonlót művelnek még ma is Argentínában. Létezik egy roppant fontos, mindenképpen tisztázandó kérdés: ha a bullmasztiff eredetileg - sarkosan fogalmazva - emberek megtámadására lett kitenyésztve, hogyan tartható felelősséggel a mai világban? A válasz éppen eredeti hivatásában, már a kezdet kezdetén megtalálható: a vadőrök ugyanis roppant nagy hangsúlyt fektettek kutyáik idegrendszeri stabilitására, melynek következtében azok a legforróbb pillanatokban is képesek voltak nyugodtak maradni, és engedelmeskedni gazdájuk parancsának. Sokszor kellett önállóan, utasítás nélkül cselekedniük, talán éppen magatehetetlen, sebesült vagy eszméletlen gazdájuk segítségére sietniük, ugyanakkor alapos ok nélkül sohasem támadtak. Ez a kiegyensúlyozott idegrendszer és az alapvetően nyugodt vérmérséklet teszi képessé a fajtát arra, hogy napjainkban remekül megállja a helyét - őrként és társként egyaránt. Stonehenge írta: Nincs a különböző fajtáknak keresztezéséből származó még egy olyan kutya, amely ennyi erőt és elszántságot mutatna...

 

(ugyanakkor) sokan meglepődnek, amikor látják, milyen fegyelmezettek a vadőrök kutyái még akkor is, ha provokálják őket. (Dogs of the British Islands - 1878). Ez a bullmasztiff egyik legtökéletesebb jellemzése, amit valaha olvastam. Igen sokoldalú fajta: noha kezdetben elsősorban nagyszerű fizikumuk és védőkutya-jellemük miatt tartották őket, igen jó nyomkövetők is voltak.

 

Teljesítményük a régi feljegyzések szerint megközelítette a vérebekét, amire a menekülő vagy elrejtőző vadorzók felderítésénél szükség is volt: Ismertem bulldogok és masztiffok keresztezéséből származó olyan kutyákat, amelyek ugyanolyan kitűnő szimattal követték a szagnyomot, mint a Bloodhound. (W. Hutchinson tábornok - Dog Breaking, 1885). A tábornok egyébként is nagy rajongója volt a fajtának: ...félelmet keltő megjelenésével, elképesztő erejével és elszántságával jobban megvédi a reá bízott értékeket, mint egy tucat ember.

 

Az ősbullmasztiff tehát egy hihetetlenül robusztus, mégis mozgékony, könnyen képezhető, engedelmes kutya volt, amely gazdája parancsára - vészhelyzetben önállóan is - azonnal támadott és mindenáron megvédte annak életét. Mivel feladata rendkívül veszélyes volt, a fajta kitenyésztésébe csak a legjobb fizikumú és idegrendszerű egyedeket vették be.

 

Kép

Feltétel volt még a sötét szín, mivel a vadorzókat jellemzően éjszakai ténykedésük közben kellett tetten érni és elfogni, így egészen századunk első évtizedéig szinte kizárólag csíkos egyedek léteztek. Azok a kísérletek, tenyésztői próbálkozások, melyek végül a mai nagyszerű kutyák kialakulásához vezettek, az irántuk rajongók legnagyobb szerencséjére már rögtön a folyamat kezdetén remek eredményeket hoztak: a kitűzött eszmény gyors elérését, az eredeti célra való tökéletes megfelelést.

 

 

A bullmasztiff kitenyésztőinek érthető okokból másodlagos szempont volt vérvonalak kialakítása, és sokkal inkább foglalkoztatta őket a kutya teljesítőképessége. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vadőrök számára egy jó kutya életfontosságú volt, ámbár hamar kiderült, hogy ezeket a kutyákat jól el lehet adni - hiszen kiváló őrkutyára másnak is szüksége volt. A keresztezés révén kialakult fajták közül a bullmasztiff a legjobb őrkutya - írta Robert Leighon, a század első évtizedeinek legelismertebb szakírója The Complete Book of the Dog (1922) című könyvében.

 

 Ahogyan a marhahajcsárok és mészárosok bikahecceken mérték össze kutyáik képességeit, úgy a vadőrök a római gladiátorjátékokra emlékeztető, bár azoknál jóval kevésbé véres, sőt gyakorlatilag veszélytelen viadalokat rendeztek. Egy bunkóval, szögek nélküli buzogánnyal vagy nagy fakalapáccsal felfegyverzett ember fogadásból kiállhatott a szájkosárral felszerelt kutya ellen, és megpróbálta elkerülni, hogy a bullmasztiff a földre teperje. A fennmaradt történetekből az derül ki, hogy egy jó kutya ellen senki, még a legerősebb ember sem tudott talpon maradni!

 

A The British Field Sports c. folyóirat 1901. augusztus 20-i számában beszámol arról, hogy a londoni Crystal Palace termeiben rendezett hagyományos kutyakiállításon Mr. Burton, a híres Burtonwood Kennel (Nottingham) tulajdonosa egy rendkívül érdekes bemutatót tartott: egy fontot ajánlott fel annak, aki képes elmenekülni szájkosárral ellátott kutyája elől.

 

Egy a kutyákat jól ismerő néző vállalta a megmérettetést, és jelentős előnnyel indult, ám a bullmasztiff hamar utolérte, és azonnal a földre döntötte. Az ember bátran védekezett, de a kutya szemernyi esélyt sem hagyott neki. A vállalkozó szellemű versenyző még kétszer próbálkozott, de mindig a földre leteperve végezte, s végül Mr. Burton szabadította ki szorult helyzetéből.

 

A századforduló előtti időszak tenyésztői, a fajta létrehozóihoz, a vadőrökhöz hasonlóan még vérbeli munkakutyákat tartottak, és eszük ágában sem volt kiállítási szempontok alapján megválogatni tenyészegyedeiket. Mindazonáltal megkezdődött a bullmasztiffok kiállításokon való bemutatása, s a fajtát egyre szélesebb körben megismerték. Először a híres 1871-es londoni show-n indítottak külön kategóriát udvarok, más néven vadőrök éjjeli kutyája névvel, bár ekkor még csak hat kutyát neveztek.

 Kép

 A következő években egyre nőtt az indulók száma, s ezzel párhuzamosan nőtt a fajta iránti érdeklődés. 1900-ban például a Brit Hadügyminisztérium megbízásából egy őrnagy is szemügyre vette a fajta egyik seregszemléjét, hogy megvizsgálja a bullmasztiff esetleges hadi alkalmazásának lehetőségét. A század első éveire már többen magas színvonalon tenyésztették ezeket a kutyákat, s tevékenységüknek köszönhetően - miután a központi egyesület hivatalos lapjában, a The Kennel Gazette-ben közzétették a hírt - a BKC 1924-ben hivatalosan is elismerte a fajtát, és megindították a törzskönyvezést. Ugyanebben az évben megalakult a Midland Bullmasztiff Club.

 

 A korabeli tenyésztők közül is kiemelkedik a modern bullmasztiff megteremtőjeként ismert S. E. Mosley, a híres Farcroft Kennel tulajdonosa, aki az első elnöke volt a National Police Dog Club-nak (1926), melynek neve is mutatja az általa folytatott munka eredeti célkitűzését: egy a rendőri feladatok ellátására is alkalmas fajta nemesítését. Az egylet állhatatos munkájának köszönhetően egészen a II. világháború kitöréséig csaknem minden vidéki rendőrőrsön tartottak egy példányt. Mr. Mosley tenyésztői munkájának alapját már a 60-40 %-os keresztezések adták, mégpedig a masztiff javára.

 

Következetesen végrehajtott programjának eredményeként sikerült rögzítenie ezt az összetételt, s erre alapozva folytatta tovább a tenyésztést. Az ô egyik kanja, Farcroft Fidelity volt az első bullmasztiff, akinek sikerült kiállítást nyernie. Kenneljébôl a Silvo nevu szuka a fajta elsô Championja, aki egyébként 1927-ben megnyerte a híres Cruft's Show-t, majd egy évvel később megismételte ezt a bravúrt.

 

Noha ebben az időben a típus még nem volt egységes, sok mai értelemben vett kitűnő kutya élt az 1945-öt megelőző időszakban; közülük mindenképpen kiemelkedő Wisdom of Wynard, Tiger Prince és Beppo of Bullmas, valamennyien nagyszerű fedező kanok, a mai modern fajta alkotói. Érdekesség: napjainkban a fajta tenyésztésében vezető szerepet betöltő két ország (Anglia, USA) között állandó vitára ad okot kutyáik eltérő külleme: az őshazában látható példányokhoz képest amerikai fajtatársaik masztiff-jellege sokkal szembetűnőbb.

 

A II. világháború mély nyomokat hagyott a fajta életében; az ínséges körülmények nagyon megnehezítették a nagytestű kutyák tartását, etetését. Nem véletlen, hogy 1945-re már csak elvétve találkozhattunk bullmasztiffal Angliában, és léte az őshazában veszélybe került. A fajta gyors térnyerésének köszönhetően azonban még a 30-as években számos példány került az Egyesült Államokba és Dél-Afrikába, ahonnan tenyészegyedeket importálhattak, mondhatni visszahonosítás céljából.

 

A bullmasztiff gyorsan magához tért a rövid Csipkerózsika álmából és újra régi fényében tündökölt: a BKC 1950-ben már ötven példányt tartott nyilván, és ekkor rögzítették a ma is érvényben lévő standardot. A fajta ma már világszerte rendkívül népszerűnek mondható: tulajdonképpen a legkedveltebb és legelterjedtebb molosszus, így nem véletlen, hogy hazánkban is nemzetközileg jegyzett szinten foglalkoznak tenyésztésével.

 

A fajta jelleme és felhasználhatóságaKép

 

A bullmasztiffról hatalmas termete és valóban félelmetes külseje alapján a legtöbb ember azt gondolja, hogy egy mogorva fenevad. Az igazság az, hogy megbízható és éber őrkutya, ugyanakkor hangsúlyoznunk kell végtelen nyugalmát és csöndes természetét, melynek révén nagyszerű családtag válik belőle.

 

A fajta hívei pontosan tudják, hogy a bullmasztiff az egyik legnagyszerűbb és legszeretőbb babysitter és társkutya, akit csak kívánni lehet.

 

 A gyerekekkel nagyon türelmes és elnéző, szívesen aláveti magát minden játéknak. Az idegenekkel szemben általában barátságos vagy közömbös, s higgadtsága, türelme egészen addig tart, amíg szeretteit, otthonát veszély nem fenyegeti.

 

 Éppen ezért nem tanácsos egy idegennek az ő jelenlétében túlságosan is hangoskodni, gesztikulálni, mivel jól fejlett természetes védőösztönével az ilyen megnyilvánulásokat esetleg családja elleni támadásként értékelheti, s védelmükre kel. Márpedig ezt aligha ússza meg valaki ép bőrrel! Általában hasonlóan türelmes az idegen kutyákkal is.

 

Amíg nem fenyegetik biztonságát vagy tekintélyét (mindkettő egyformán fontos számára), addig rendkívül elnéző fajtársaival. Ám ahogy kikezdenek vele, fúriaként rohan ellenfelére és hatalmas erejével a földhöz szögezi azt. Ám ekkor sem veszti el a fejét, és a rövid úton kivívott győzelme után - anélkül, hogy komolyabb sérülést okozna vagy kapna - gyorsan megnyugszik.

 

A dolog magyarázata egyszerű: bár nem verekedős, vagy kötözködő, tisztában van erejével, ezért dominanciára tör. Egyszerűen nem tűri, hogy bárki megkérdőjelezze elsőbbségét. A fajta egyedeivel kapcsolatban sokszor hangsúlyozzák, hogy különösen értelmesek, bár néha túlságosan is akaratosak.

 

Kétségtelen, hogy egy "németjuhászos" kiképzéshez nem a bullmasztiff a megfelelő alany: egy hatvankilós kutyától nem várhatunk el olyanfajta munkateljesítményt, mint az erre alkalmasabb fajták esetében. Aki egy "ugrik, kúszik, mászik" típusú kutyára vágyik, az ne a bulldog-leszármazottak között keresgéljen: nagy csalódástól kíméli meg magát és kutyáját is.

 

Ezeknek a jellemzően későn érő fajtáknak inkább egyfajta koordinálásra, és nem drillírozásra van szükségük. Igénylik, hogy családjuk ne csak szeresse, de el is ismerje őket: tiszteletben kell tartanunk jellemüket, és elnézőknek kell lennünk apró rigolyáikat, szokásaikat illetően.

 

Ez alól hősünk sem kivétel, ráadásul az ő erős egyénisége két különösen karakteres szülő hagyatéka: a masztifftól örökölte nemcsak testarányait és nagyobb termetét, de higgadt, nyugodt természetét, önálló egyéniségét is, míg bulldog őse "felelős" rettenthetetlen jelleméért, magabiztos fellépéséért. Elevensége, kitartása is az egykori mészároskutya hagyatéka, melynek köszönhetően nagyszerűen megállja helyét testőr- és őrző ebként. Éppen eltökéltsége, no meg hihetetlen ereje miatt fontos, hogy idejében megtanítsuk az alapvető tudnivalókra: a nagytestű kutyák esetében talán még hangsúlyosabb a városi körülmények közötti biztonságos közlekedés, a semleges helyzetekben idegenekkel szembeni nyugodt viselkedés elsajátítása.

 

Ezt a kutyát - természetét és alkatát tekintve - őrzőmunkára teremtették, így őrizzük meg olyannak, hogy erre továbbra is alkalmas legyen!

 

Ősei csak a legjobb tulajdonságokat hagyták rá, és ez a "kvintesszencia" az erő és méret mellett nem nélkülözheti a fürgeséget, mozgékonyságot, amit néhány mai show sztár bizony egyáltalán nem mutat. Óvakodjunk a kutyájuk túlzott méreteivel dicsekvő tenyésztőktől! Ránézésre el kell hinnünk, hogy ez a kutya alkalmas akár a legerősebb ember földre döntésére, ha a helyzet úgy kívánja.

 

Ehhez az erőn túl nagyfokú agilitás is szükséges, melyet egy túl méretes és -súlyos példánytól aligha várhatunk el. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az utóbbi évek Cruft's-győztesei mindannyian a standard méretet általában 15-20 %-kal meghaladó hatalmas kutyák. A mai angol trend a nagyon erős és robusztus ebek felé mutat, akik óriási és kidolgozott izom tömeggel rendelkeznek, de tömegüket meghazudtoló módon könnyedén és gyorsan mozognak. A fajta tökéletes elhelyezéséhez csak a kertes családi házas környezet lehet megfelelő.

 

Még ebben az esetben is igényli a rendszeres és kielégítő mozgást, ami a csontozat, inak és ízületek teljes kialakulásának eléréséig csak olyan mértékű legyen, amit a kutya magától, játékosan végez. Ezután fokozatos terheléssel kialakíthatjuk a hatalmas és fáradhatatlan izmokat, hogy három éves korára, a kifejlődés végére egy csupa izom body buildert kapjunk

 

 

 

Bullmasztiff a kutyavilág "Oroszlánja"Kép

 

 

Mint azt a történelemből is tudhatjuk, többek között Charles Dickens regényeiben is olvashatjuk, a viktóriánus Angliában sok volt az éhező szegényember, akik rákényszerültek az orvvadászatra. Ezért a cselekedetükért azonban lebukás esetén kötél általi halál volt a büntetés, s hogy ezt elkerüljék a tetten ért vadorzók, gyakran meggyilkolták az erdő vadőrét.

 

A vadőröknek olyan különleges kutyákra volt szükségük, mint például a masztiff, amely kiegyensúlyozott, bátor és erős. Számukra az ideális kutya, az eredetileg "éjjeli vadőrkutyának" nevezett bullmasztiff, amelyet meglehetősen határozott elképzeléssel és céllal tenyésztettek ki. Szükség volt azokra az egyedülálló tulajdonságokra, hogy csendben fogadja az ellenséget, csak parancsra támadjon, leteríti és fogva tartja a támadót, betolakodót, de soha nem sebesíti meg, nem marcangolja szét ellenfelét. Akkoriban kedvelt volt a csíkozott szín, jól rejtőzködő hatása miatt, bár manapság a legkedveltebb színek közé a vörös, erős fekete maszkkal, tartozik.

 

Az éjjeli őrjáratokon ezek a kutyák kiváló szimatukkal megérezték, hogy idegen jár az erdei birtokon, akit csöndben nyomon követtek és kíméletlenül földredöntöttek.

 

1860-tól 1924-ig, amikor is 1924-ben a BKC hivatalosan elismerte a bullmasztiffot, a tenyésztők a tökéletes vadorzó-elhárító kutya létrehozásán fáradoztak.

 

1924-ben 191 bullmasztiffot regisztráltak. Az ekkoriban egyik leghíresebb tenyésztő Mr.S.E. MOSELEY, aki első alapító elnöke volt a NEMZETI BULLMASZTIFF RENDORKUTYA KLUBNAK, amelyet 1925-ben alapítottak. Mr.S.E. MOSELEY a bullmasztiff tenyészetéről a következőket mondja. "Hogy azt a kutyafajtát tenyésszem ki, amely dominánsan egyesíti az általam nagyra értékelt masztiff és angol bulldog fajtát, a következő terv szerint dolgoztam.

 

Egy 60% masztiff és 40% buldog származású kutyát volt célom kitenyészteni. Pároztattam masztiff szukát, bulldog kannal, így 50-50%-os arányt értem el. Ebből a tenyészetből egy szukát fedeztettem egy masztiff kannal, melynek kölykei 75%-ban masztiffok lettek, 25%-ban buldogok. Ezeket a kutyákat fedeztetve egy 50-50%-os keresztezésből adódik egy 62,5% masztiff és 35,5% buldog.

 

Ebből a keresztezésből származó szukát fedeztettem egy 50-50%-os kannal, majd ezek kölykeiből egy szukát fedeztettem egy 50-50%-os kannal, majd ezek kölykeiből egy szukát fedeztettem egy 62,5%-os masztiff, 37,5%-os buldog kannal. Ezen módon létrejött a 60%-os masztiff és a 40%-os buldog: ez a bullmasztiff."

 

Minden alomból csak a legerősebb, legegészségesebb, szívós, jó idegzetű kölyök kerülhetett be a tenyésztésbe és élete első négy hónapjában kényeztették, babusgatták, majd egyéb kutyák és háziállatok közt is nevelték, hogy kellőképpen hozzászokjon jelenlétükhöz, de távolságot is tartson velük szemben. Erre azért volt szükség, hogy később se vonják el a figyelmét más állatok.

 

Ezután kapott a kutya egy komolyabb kiképzést, kb. olyat, mint a "tengerészgyalogosok". Megtanult a falakon, árkokon, akadályokon átugrani, átúszni a folyókon és nem félni a puskaropogástól. Nyolc hónapos korában szájkosárral fölszerelve embert kellett megtalálnia a terepen.

 

S minthogy az ember botütésekkel fogadta, a kezdetben gyanútlan újonc, gyorsan megtanulta, hogy bár szájkosárban harapni nem tud, de le kell döntenie az ellenfelét, ha nem akarja, hogy őt üssék le a földre. Ezt a gyakorlatot jó párszor megismételték, úgy hogy a kutya egyre nagyobb ütéseket kapott, így aztán természetesen maga is egyre keményebb támadóvá vált, persze ezeket a feladatokat csak parancsra vitte véghez.

 

1901-ben a következő történetet lehetett olvasni egy korai bullmasztiffról: "A Thorneywood kennel tulajdonosa Mr. BURTON egy kutyabemutatóra (nem versenyeztetés céljából) egy "éjjeli vadorkutyát" hozott és egy fontot ígért annak, aki el tud menekülni az ő kutyája elől.

 

 Az egyik néző, aki tapasztalt kutyatartó volt, az összegyűlt publikum nagy mulatságára, jelentkezett is. Jókora előnyt kapott, azután utána eresztették a kutyát. Az eb pillanatok alatt utolérte és egy ugrással ledöntötte a lábáról a menekülőt. Emberünk vitézül küzdött, de újra és újra ledöntötték valahányszor megpróbált lábra állni, s végül a kutya leszorítva tartotta a földön, míg a gazda oda nem ért és ki nem szabadította. Az illető háromszor kísérelte meg a dolgot, de egyszer sem sikerült, nem volt képes elmenekülni a hatalmas ebállat elől."

 

A második világháborúban a bullmasztiff használati kutyaként is szolgált az angol hadseregben. A háborús ínség és bombázások során igencsak lecsappant a bullmasztiffok száma. Összesen 7 példányt tartottak nyilván Angliában, a háború után. 1947-ben Brit Kolumbiából 2 szép kölyköt hoztak az állomány felfrissítése érdekében, így 1950-ben, már 50 egyedet jegyezhetett a Brit Kennel Klub.

 

 A bullmasztiffról nem igazán mondható el, hogy különösebb népszerűségnek örvendene Angliában, mint más országokban. A fajtának mindenhol megvannak a maga fanatikus hívei. Napjainkban, az anyaországában évente 400-500 kölyköt nevelnek. Sok aktív, de az angol viszonyokhoz képest relative kis számú kennel van.

 

Nagyon kevés az a tenyészet, ahol úgynevezett tömegtenyésztés van. Általában egy kennelben 2-3 szuka van és a tenyésztés egy egészséges alapokon nyugvó folyamat. Ez is azt bizonyítja, hogy Angliában a tenyészkutyák színvonala kiegyenlítettnek tűnik. Hiszen a bullmasztiff egy ép, erős csontozatú, meglepően jó mozgású, szilárd karakterű, egységes megjelenésű kutya.

 

Hazánkban is igen népszerű ez a csodálatos fajta, megfelelhet minden kutyaszerető, kedvelő ember és család számára. Hiszen kiváló kísérő, de ugyanakkor önzetlenül szerető, hűséges társra lelhet mindenki a bullmasztiffban. Talán az egyetlen olyan őrző-védő fajta, amely egy igazi, nagy, szelíd családi kutya, mérhetetlen türelmével viseli a gyermekek nyüstölését, játékát. Akár egész napot képes gazdája lába mellett eltölteni, de mindezek mellett biztonsággal bízható rá szeretteink, értékeink és vagyonunk őrzése, hiszen már puszta látványa is elegendő a rablók-betörők elriasztásához.

 

Általános megjelenés:Kép

 

Erős testfelépítésű, arányos termetű, nagy erőt mutató kutya, amely azonban nem nehézkes. Természetét élénkség (biztonság), megbízhatóság, kitartás és éberség jellemzi.

 

Fej és koponya:

 

A koponya erős és szögletes minden oldalról nézve jól kirajzolódó ráncokkal, ha izgalmi állapotban van, de nyugalmi állapotban nem. A koponya körmérete kb. azonos a marmagassággal. A koponya széles és mély, kellően telt pofákkal. A pofa rövid. Az orrtükör és a stop távolsága nem több mint az egész fej hosszának egyharmada. Széles a szem alatt és csaknem olyan széles az orrhegyig, szögletes és határozottan elvágott, derékszöget alkot az arcorr felső vonalával, és ugyanakkor arányos a koponyával. Az állkapocs széles, egészen a végéig. Az orrtükör széles, szemből nézve tág orrlyukakkal, sima és nem hegyes, nem is nyomott. Kifejezett stop. Az ajkak nem lógnak, nem nyúlnak az állkapocs (alsó vonala) széle alá.

 

Szemek:

 

Sötét vagy mogyoróbarna, közép-nagy, a pofa szélessége következtében egymástól jól elválasztott. A szemek között barázda húzódik. A világos vagy sárga szemszín durva hibának számít.

 

Fülek:

 

V-alakúak, magasan és távol tűzöttek, a tarkó vonalában a fejnek szögletes jelleget adva helyezkednek el. A koponya négyszögletes jellege a helyes fültűzéssel és fültartással alakul ki, amely feltétlenül fontos. A fülek kicsik és sötétebb színűek, mint a test többi része. Figyelő állásban a fülek hegye a szemek vonalába ér. Az ún. rózsafül (oly módon hátracsavarodott fül, hogy a kagyló belseje látszik) hiba.

 

Száj, fogazat:

 

Kisfokú előreharapás megengedett, de nem jelent előnyt. A szemfogak nagyok és jól elkülönülők. A többi fog erős és szabályosan sorba rendezett.

 

Nyak:

 

Jól ívelt, közepesen hosszú, nagyon izmos, körmérete csaknem azonos a koponyáéval.

 

Elülső testrész:

 

A mellkas széles és mély, hosszan nyúlik egészen a mellső lábakig mély előmellel. A vállak izmosak, ferdén nyugvók, erőteljesek, de nem túlzottan teltek. A mellső végtagok egyenesek és erősek, jó csontozatúak, szélesek (szélesen állók), széles és egyenes elölnézetet képeznek. A lábtő egyenes és erős.

 

Kép

Törzs:

 

A hát rövid és egyenes, amely kompakt hatást kelt, de nem túl rövid, hogy a mozgékonyságot veszélyeztesse. A pontyhát és a süppedt hát hiba.

 

Hátulsó testrész:

 

Széles és izmos ágyék, mély lágyékkal. A hátulsó végtagok erősek és izmosak, jól fejlett combbal, jelzik az erőt és mozgékonyságot. Mérsékelten szögelt csánk. A tehénállás hiba.

 

Mancsok:

 

Boltozatos macskamancsok ívelt lábujjal, kemény talppárnával. Kívánatos a sötét karom. A szétterülő mancs határozott hiba.

 

Farok:

 

Magasan tűzött, tövénél erős, a hegye felé fokozatosan keskenyedő. Eléri a csánkot, egyenes vagy hajlítottan hordott (de nem kopószerűen). A törött farok súlyos hiba.

 

Járásmód, mozgás:

 

Mozgása erőt sugároz, céltudatosságot tükröz. Mozgásban sem a mellső végtagok, sem a hátulsó végtagok nem keresztezik egymást (kaszáló járásmód), egyenes vonalú, egyenletes előrehaladáskor. Kiegyensúlyozott, harmonikus mozgás jellemzi.

 

Szőrzet:

 

Rövid és kemény, amely véd az időjárás viszontagságaival szemben, szorosan a testhez simul. A hosszú, selymes vagy gyapjasodásra hajlamos szőrzet hibás.

 

Szín:

 

A csíkos minden árnyalata, a fawn (fakó) vagy vörös, csak a szín tiszta, egyöntetű és határozott legyen. Kis fehér jegy a mellkason megengedett, más fehér jegy nem kívánatos. Nélkülözhetetlen a sötét pofa, ugyanígy a sötét tónus egészen a szemekig, továbbá a sötét jegyek a szem körül, amelyek együttesen a kívánatos kifejezést biztosítják.

 

Méretek: Kép

 

Marmagasság: kanok: 63,5-68,5 cm; szukák: 61-66 cm

Súly: kanok: 50-59 kg; szukák: 41-50 kg

Nagyon fontos a méret és a súly aránya, harmóniája. Lényeges az erőteljesség, mozgékonyság, egészség.

 

Megjegyzés:

 

A kanoknak két, szemmel láthatóan jól fejlett, a herezacskóban elhelyezkedő herékkel kell rendelkeznie.