Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fajtabemutató V. - Dogo canario

2007.12.31

DOGO CANARO

Perro de Presa

Kép

 

 

 

Hiteles dokumentumok szerint presa típusú kutyák már legkorábban a XV-XVI. században léteztek a Kanári-szigeteken.

 

 A presa kifejezés fogást, zsákmányolást jelent, ami a bulldog jellegű kutyák ősi feladatára, a szarvasmarha lefogására, leszorítására utal.

 

A Kanári szigetek történelmi eseményeit is figyelembe véve, őshonos és a spanyol hódítók által érkező, nagyobb testű kutyák egyaránt megtalálhatóak voltak.

 

Ha az itt élő kutyák származása nem is teljesen tisztázott, korabeli tevékenységüket ismerjük: őrkutyaként, mészároskutyaként használták őket, illetve az ő feladatuk volt a vad vagy elvadult kutyák kiirtása.

 

 

 

Természetesen több elmélet is létezik a kanári-szigeteki kutya eredetét illetően. Egyik őse valószínűleg a Perro de Ganado Majorero lehetett. Ez egy masztiff típusú, rusztikus, intelligens, rettenthetetlen őrkutya volt. A fajta iránt érdeklődőket leginkább az a kérdés foglalkoztatja, vajon léteztek-e őshonos kutyák a Kanári szigeteken már a spanyol hódítások előtt is?

 

Számos forrás és érv szól e feltételezés mellett, de később mindenesetre feltétlenül keveredtek a szigetvilág kutyái a spanyol félszigetről, majd később az angolokkal érkező ebekkel.

 

Már a XX. század elején, a Bardino Majorero is hozzájárult a Presa Canario kialakulásához. Ez a pásztorkutya Fuerteventura szigetéről származik, kiváló őrző-védő ösztöne, ellenállóképessége, bátorsága és kitartása miatt becsülték. A szigetvilág és a kontinens kutyáiból egy nagyon erős, kemény fajta alakult ki, melyet eredeti funkciói mellett egyre inkább harcikutyaként is használtak.

 

Bár az 1940-es években a spanyol szigetvilágban is betiltották az állatverekedtetéseket, az illegális „meccsek" még évtizedekig folytak, és a Presa Canario állomány egyre nőtt.

 

A sziget szuverenitásával azonban rosszabodott a fajta helyzete, a német juhászkutya, a dobermann és a német dog elterjedése révén jelentősen csökkent az őshonos kutyák iránti érdeklődés. Szinte már a kihalás fenyegette a kanári-szigeteki kutyát, mikor az 1970-es években megkezdődött a fajta rekonstruálása. 1982-ben Tenerifén megalakult az első fajtaklub is, a Club Espanol de Presa Canario (CEPRC), mely Gran Canaria, Lanzarote, Fuerteventura és La Palma tenyésztőit egyesítette.

 

1983 januárjában a spanyol kenne lklub is elismerte a CEPRC-t. Az 1980-as években már az Újvilágot is meghódította a fajta, 1990-ben az Egyesült Államokban is önálló fajtaklub alakult, a National Perro de Presa Canario Club (NPPCC). 1997 januárja óta már az AKC-nél is lehet regisztráltatni kanári-szigeteki kutyákat, a teljes elismerésre váró fajták törzskönyvébe.

 

Az egyértelmű, hogy a kanári-szigeteki kutya származási helyéről kapta nevét, de vajon a szigetek elnevezése honnan ered? Egy kutyás körökben népszerű teória szerint Plinio és Estacio Seboso szerint a szigeteken talált nagytestű ebek miatt született a Canaria helységnévt.

 

Ezt az elképzelést azonban cáfolja az a tény, hogy a Kanári-szigeteken őshonos kutyák bizonyítottan kistestű jószágok voltak. Korabeli utazók disznókról, kecskékről, juhokról és vadkutyákról szálnak be, utóbbiakat a farkashoz hasonló, de annál kisebb állatokként írták le.

 

Thomas Nichols más tudósokkal együtt azt a nézetet képviselte a XVI. század elején, hogy Gran Canaria egy a szigeten őshonos és bőségesen termő nádfajtáról kapta a nevét, melyből a bennszülöttek egy veszélyes, tejszerű, mérgező folyadékot nyertek ki. Nichols szerint az őslakosok maguk Tamaránnak hívták a szigetet, ahol éltek.

Kép  

Habár a kanári-szigeteki kutya származása pontosan nem ismert, kifejezetten sok adat áll a rendelkezésünkre eredetéről. Régészeti leletek is bizonyítják a kutyák létezését a guancso őslakosok korában. Tenerife szigetén, a Llano de Maja temető egyik sírjában egy kb. 10 cm hosszú, mumifikálódott kutyakoponyát is találtak. Tehát már a spanyol hódítók megérkezése előtt éltek kutyák a szigeteken, de nem nagytestű, masztiff szerű, hanem kifejezetten kistestű példányok. Később, a XVI. századból számtalan rendelet és szabályzat maradt fenn a sziget kutyatartására vonatkozóan.

 

 Egy 1515. szeptember 3-án kelt feljegyzés szerint ezek a rendeletek egyre szigorodnak. „Senki sem tarthat kutyát, csak akkor, ha azt bezárja a birtokára vagy láncra köti egész nap, a kondások pedig csak egy-egy kutyát tarthatnak, kivéve, ha az egy presa."

 

Egy 1516-os rendelet szerint minden mészárosnak két kutyája lehet, de azokat éjszakára meg kell kötniük, és csak akkor engedhetik el, amikor szükség van rájuk a szarvasmarhák irányításánál és lefogásánál. Egy 1526-os intézkedés már odáig megy, hogy elrendeli minden presa kiirtását, kivéve a mészárosok tulajdonában lévő ebeket, hiszen azok nélkülözhetetlenek a munkához, a szarvasmarhák irányításához, kezeléséhez.

 

A XVII. században ugyanilyen szigorú rendeletek születtek a kutyatartásról, minden háztartás csupán egy preasát tarthatott házőrzésre. Ezekeben a századokban a Perro de Ganado Majorero és a Perro de Presa Canario valószínűleg egymással párhuzamosan létezett, és persze bizonyos mértékben keveredtek is egymással.

 

A spanyol hóditással számos új kutyatípus érkezett a Kanári-szigetekre, és ezek a kutyák nyilván keveredtek a helyiekkel. José de Viera y Clavijo természettudós azt írja Historia Natural de las Islas Canarias című könyvében, hogy 1764-ben veszettség járvány tört ki Tenerifén, a fertőzést a spanyol kuyták kozták magukkal. A szerző szerint a kanári-szigeteken akkoriban már számos kutyatípus létezett, masztiffok, juhászkutyák, podenco és perdiguero vadászkutyák, vérebek, dogók és vízikutyák.

 

 A Perro de Presa Canario akkori külsejéről azonban szinte alig van adatunk. A XX. századból természetesen már több információ van a fajtáról. Az 1970-es években még nyoma sincs a mai értelemben vett kanári-szigeteki kutyafajta koncepciójának, hanem általában az alábbi típusokat, elnevezéseket ismerték és használták: presa dog (Kanári-szigeteken), perros de la tierra (Gran Canaria), perros de ganado (Fuerteventura), perros bastos (Tenerife északi részén), illetve bordones, bardinos, verdugos és lagarteado.

 

Mindezeket a kutyákat nagyjából egyforma munkára használták – szarvasmarha hajtására, őrző-védő feladatokra és verekedtetésre– így gyakorlatilag mindegyik „presa" volt, hiszen a „fogás" volt a feladatuk. Egyik sem volt túlságosan nagytestű jószág, és gyakori volt a brindle (csíkos) mintázat.

 

Az 1980-as években a Kanári-szigeteken három idős, harcikutyákkal foglalkozó férfit kérdeztek, milyen volt a Presa Canario külseje az ő életükben, mire tudnak még visszaemlékezni a fajtával kapcsolatban. Mindhárman elmondták, hogy hatalmas fejű, széles mellkasú kutyák voltak, kb. 45 kg a súlyuk. Azt azonban egyetlen szakértő sem tudja megmondani, hogy ezek a kutyák, vagyis napjaink presája milyen rokonságban áll az őslakosok kutyáival illetve a XVI-XVII. század rendeletek által is említett kutyákkal – minderről csak feltételezések vannak, pontos feljegyzések csak a fajta modernkori történetéről vannak.

 

A második világháború alatt német dogok is érkeztek a szigetekre, és ezek is valószínűleg keveredtek a helyi kutyákkal. Egyébként a szigeteken rendezett verekedtetések sohasem érték el a hasonló angol „rendezvények" szervezettségi színvonalát; leginkább csupán szegény farmerek foglalkoztak harcikutyákkal a saját maguk szórakoztatására.

Kép

 

Persze a „sport" népszerűségének csúcsán angol kutyákkal, bulldoggal, bullterrierrel is keverték a sajátjaikat. A fehér színű szőrzet nyilván ezeknek a keresztezéseknek az eredménye. Az 1970-es években amerikai pit bullterriert, dobermannt, bullmasztiffot, amerikai bulldogot is használtak, sőt Gran canarián még brazil masztiff és rodéziai ridgeback keresztezésekkel is próbálkoztak. Mindezek következtében – bár már az FCI is elismeri a kanári-szigeteki kutyát – a fajta külleme meglehetősen heterogén megjelenésű.

 

A spanyol kennel klub1988-ban ismerte el a Presa Canariót mint a Kanári-szigeteken őshonos fajtát. Az FCI azonban nem fogadta el a presa elnevezést, mivel az túlságosan a fajta harcikutya-múltjára utal, inkább a Dogo Canario fajtamegjelelölést javasolták. Bár sok kanári-szigeteki tenyésztő nem értett egyet az ősi név megváltoztatásával – ezzel az erővel a bulldog megjelölést sem szabadna használni – a Nemzetközi Kinológiai Szövetség 2000. június 3-i keltezéssel Dogo Canario néven fogadta el az új fajtát, egyelőre még csak ideiglenes státusszal, és a második fajtacsoportba sorolta, 346-os standard számmal.

 

 

 

Dogo Canario (Kanáriai szigeti kutya) Kép

 

Standard

 

FCI Standard Nr. 346/04.06.2001/E

 

Származás: Spanyolország.

 

Használat: Mindenes marhalefogó kutya.

 

FCI besorolás: II. csoport: Pinscherek és Schanuzerek - Molosszusok - Svájci Hegyi és Pásztorkutyák és más fajták

                       2. szakasz: Molosszusok.

                       Tipus: Dog.

                       Nem munkavizsga köteles

 

 

Általános leírás:

Középnagy, erős csontozatú és hatalmas izomzatú. Robosztus, ugyanakkor rendkívül mozgékony. Nagyon aktív és gyors. Megjelenése óriási erőről és szilárd jellemről tesz tanubizonyságot. Figyelmes magabiztos és bátor.

 

Fej:

Robosztus és erős. Az oldalsó, elülső és felső fejrész mérete megegyezik. A koponya arányai általában 6:4, bár előfordulhat rövidebb ennél is. A legjobb példányok nagy kerületű fejjel rendelkeznek.

 

                       

Pofa és nyálkahártya:

Mindkettő fekete.

 

Orr:

 Széles, robosztus, de nem túl szögletes és mindig fekete.

 

Szem és szemhéj:

A szemhéjon mindig kis fekete pöttyök helyezkednek el. A szemek enyhén oválisak és jól elkülönülőek. Színei a középbarnától a sötétbarnáig terjedhetnek, a szőr színéhez igazodva. A mogyoróbarnánál világosabb színű szem nem megengedett.

 

Fül:

 Közepes méretű és ráncos. A fej tetején, szélesen tűzött, rózsaszín, a szemekkel egy vonalban helyezkednek el. A vágott fül megengedett.

 

Fogak:

Mélyen ülõ és szabályos a fogazat. A legjobb az ollós harapás, de az eredeti fajnak megfelelõen enyhe progénia elfogadható. Tipikus ragadozó fogak, mint a molosser fajtáknál. Az örlőfogak széles átlóval záródnak.

 

Az ajkak helyzete és formája:

A felsõ ajak befedi az alsót. Az ajkak meglehetõsen vastagok és húsosak. A kutya általában nem nyáladzik. Az ajakizületek megkönnyítik a kiegészítõ légzést és a szellõzést.

 

Kép

 

A nyakszírt íve:

Enyhe.

 

Az arc és a szemfog vonala:

Enyhén befelé mutató.

 

Nyak: Henger alakú, vastag és nagyon izmos. Az alsó szélén laza ráncok találhatók, amelyek lebernyeget képeznek.

 

Ágyék: Szöget képez a hát vonalával, enyhén lefelé mutató vonallal ívelt. Az ágyék magassága általában 1cm-rel nagyobb, mint a marmagasság.

 

Farok: A tõnél vastag, magasan tűzött, rugalmas és elvékonyodó. Nyugodt állapotban a testhez simul, aktív (figyelmi) állapotban felkunkorodik. Ideális a hossza, ha a csánkig leér.

 

Mell:

 Széles és mélyenülõ. Kihangsúlyozza az erõs tüdõket. A bordák henger alakúak. A kíváló példányok mellkasának kerülete igen széles.

 

Az elülsõ rész:

 Egyenes, erõs csontozat jellemzi. A jól látszó izmok és a hajlatok elkülönűlnek a mellkastól.

 

A szõr jellege és színe:

Drótszerű, tigriscsíkos; ezüst és aranyszínű csíkok, melyek színe a sötétbarnától a világosszürkéig terjed. A szõrzet egésze a homokszín és a sötét okkersárga között mozog, benne apró csíkok láthatók. A testfelület 20%-át boríthatja fehér szõrzet. A homokszínű egyedek sötét maszkkal kell, hogy rendelkezzenek.

                       

A hátsó rész:

Erõs, izmos. Az eredetének megfelelõen kevéssé szögletes. A csűdök egyenesek és erõsek, nincsenek benne éles görbületek. A csánkok meglehetõsen alacsonyan helyezkednek el.

 

Lábak:

Macskalábak, nem kihajlóak. A köröm színe a szõrzetével megeggyezõ.

 

Has és bordák:

A has magasan van. A bordák íveltek, a hajlatoknál kevésbé látszanak.

 

Bõr:

 Vastag, rugalmas és laza.

 

Marmagasság:

 Eléri a kutyáknál mért legmagasabb értéket. A szegy mélységének és az elülsõ rész magasságának aránya pontosan meghatározott.

 

Teljes hossza:

 Általában 5 cm-rel hosszabb, mint a marmagasság. A szukák általában hosszabbak és vékonyabbak, mint a kanok.

                              

                                  

Kisebb hibák:

 

  • túlzott ráncosodás
  • túl magasan elhelyezkedő szemek
  • különböző színű szemek 

Közepes hibák:

 

  • pigmentációs hibák az orron és az ajkaknál
  • erős nyáladzás
  • nem elég rugalmas ajakizületek
  • túlzott prognathia
  • túl sovány egyedek
  • pigmentáció hiánya a pofán
  • ferde csánk vagy bicegõ láb
  • valamely örlõfog hiánya, amely nem baleset miatt következett be
  • az ágyék egy szintben vagy magasabban van a marmagasságnál
  • alacsony ágyék
  • nyugtalan természet
  • törékenység
  • a koponyához képest aránytalanul hosszú arcorr
  • farok, amely lejjebb ér, mint a csánk
  • amputált, deformált vagy egyenletesen vastag (nem elkeskenyedõ) farok
  • túlzottan ívelt farok 

Kizáráshoz vezetõ hibák:      

 

  • egy here hiánya
  • tiszta fekete egyed vagy fehér példány fekete csíkokkal
  • világos szemek
  • elõreugró állkapocs
  • teljesen pigmentációmentes orr vagy szájvonal