Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fajtabemutató VI. - Német dog

2007.12.31

Német dog

 

Kép

A SZENTIMENTÁLIS ÓRIÁS

Könnyen lehet az ember dograjongó, ha megvannak hozzá a lehetôségei. Egy ilyen hatalmas kutya tulajdonosának ugyanis mindenekelôtt elegendô térrel kell rendelkeznie…

 

Amikor 1800-ban Sydenham Edwards megírta Cynographia Britannica címû munkáját, persze más volt a helyzet. „Egyetlenegy díszes útihintó sem érhette el pompájának csúcspontját, míg ki nem egészítették két tarka pettyes doggal, mely a hintó elôtt futott” – írta. Ez felidézi az emberben egy olyan világ, olyan életstílus képét, mely már sohasem térhet vissza...

 

 

 

A „nagy dán” – nem is dán!

 

Az arisztokrata mentalitás lenézte a dalmatát, mint kocsikísérô ebet, s a fekete-fehér dogot részesítette elônyben. Pedig a dalmata „eredeti angol” kutya (noha Dalmáciából származik, Anglia a standardgazda – a szerk.), a dog – vagy ahogy a britek hívják: a Nagy Dán – pedig nem az.

 

Bár a jelek szerint Dániával sincs valami szoros kapcsolatban, s elnevezése, mely ezzel az országgal hozza összefüggésbe, egyike azoknak a furcsaságoknak, melyekben annyira bôvelkedik a kutyavilág.

 

A „nagy dán” az egyik régi francia elnevezés (grand Danois) tükörfordítása, ami megtévesztô, hiszen ismerték a fajtát dogue Allemand-ként, tehát német dogként vagy német masztiffként is, mely nevek bármelyike sokkal találóbb a számára! Érdekes, hogy ezt az ellentmondás már Alfréd Brehm-nek is feltûnt, aki „Az állatok világa” címû korszakos jelentôségû munkájában 1876-ban ezt írta a dogról: „Ezt a kutyafajtát igen sokan helytelenül dán dognak is nevezik, holott igazi dán dog már ritkán fordul elô, s az is a régi angol dogokból származó válfaj.”

 Kép

Hatalmas, dogszerû kutyákat egyébként már Kr.e. 12. században ismertek. Egy babiloni dombormû ilyen ebet ábrázol, melyet asszír harcos vezet pórázon. Nagy Sándor, a világhódító indiai hadjáratáról félelmetes megjelenésû, óriási termetû és erejû, dogszerû kutyákkal tért vissza. Ezekbôl a rettegett ebekbôl alakult ki késôbb görög földön a híres molosszoszi tenyészet.

 

Az ókori Egyiptomban is ismerhették a dogokat, illetve ezek elôdeit. Errôl tanúskodnak például a negyedik dinasztia évezredes sírjain látható rajzok, ábrázolások.

A rómaiak – akik már a Krisztus születése elôtti évezredekben is meglepôen magas színvonalú fajtatenyésztést folytattak – ugyancsak sokra becsülték és nagy szakértelemmel tartották, képezték a görög földrôl származó molosszusokat. Ezeket az ebeket harci kutyaként alkalmazták a légiók, de sikeres „gladiátoroknak” bizonyultak az állatviadalokon, az arénákban is.

 

 

 

A Vaskancellár kutyái

A középkorban a nagyszabású, pompás fôúri, fejedelmi vadászatok korában is fontos szerep jutott a dogoknak, melyek azidôtájt általában masztiffok, ír és skót agarak keresztezése révén alakultak ki.

Ezek a nagytestû, kemény, rendkívüli állóképességgel rendelkezô, szívós, igen erôteljes felépítésû kutyák szerepkörüket tekintve hajtóebek voltak, s medvére, vaddisznóra, farkasra vadásztak velük.

 

A „dán dog” tehát istenigazából német dog, legalábbis Németországban érte el a jelenlegi standardjének is megfelelô tökélyt. A fajta különösen a 18. sz. közepétôl vált egyre népszerûbbé, és a 19. században már egyetlen német palota vagy kastély sem ragyoghatott teljes pompájában néhány német dog nélkül.

Kép

Nagy-nagy kedvencei voltak Bismarcknak, a Vaskancellárnak, aki hatvan(!) esztendôn át tartott dogokat: ôket tette testôreivé és állandó kísérôivé. Különlegesen erôs és hatalmas kutyáiról egész sor legenda született. Állítólag bel- és külföldi diplomatákkal, államférfiakkal való kapcsolataiban jelentôsen befolyásolta az a körülmény, hogy a dogok – különösen a szívének két legkedvesebb: Tyras és Sultan – rokonszenveztek vagy ellenségesen viselkedtek az illetôvel. Az elsô német kutyakiállításon, 1863-ban 15 dog szerepelt.

Közülük nyolc a „dán dog”, hét pedig az „ulmi dog” kategóriában indult (ekkortájt dánnak a sárga és csíkos, ulmi dognak pedig a fekete és foltos példányokat nevezték –). A kutyák „imponálóan nagynak és elbûvölôen elegánsnak találtattak”...

 

Pusztán a szép külsô természetesen nem volt elegendô egy olyan fajtánál, melyet arra a kemény feladatra alakítottak ki, hogy medvékkel, vadkanokkal vegye fel a harcot. A hangsúlyt mindig is a testnagyságra és a testsúlyra, a nemes jellemre és a bátorságra, a gyorsaságra és a kitartásra fektették. Munkája tette szükségessé fülének csonkolását, csökkentendô annak kockázatát, hogy küzdelem közben megsérüljön.

 

A nagy méret és a keménység tehát mindig elsô számú követelmény volt, mégis, nagyságuk ellenére ezek a kutyák elegánsak maradtak. Nem valószínû, hogy bárki is, akinek volt már dogja, beérné kevésbé királyi jelenséggel. Amikor barátságosak az idegennel, s nyoma sincs bennük agressziónak, az embernek az a benyomása támad, hogy tulajdonképpen kegyet gyakorolnak.

 

Egyenrangú félként kezelik az embert, s bíznak csalhatatlan képességükben, hogy a megfelelô társat választják. S milyen gyengéd magatartást tanúsítanak, amikor végtelenül finoman óriási állkapcsaik közé veszik a látogató kezét, s királyi fenséggel a ház urához kísérik! Ugyanakkor tartózkodó éberségükre bizton számíthatunk. Fejlett személy- és területvédô ösztönüknek köszönhetôen mindig határozottan, gyorsan, helyesen és hatékonyan reagálnak, ha valódi veszély fenyeget.

 

Mint a legtöbb nagytestû fajta, a dog is kifejezetten gyerekszeretô. Kis gazdájával türelmes és gyengéd. A többi állathoz általában békésen viszonyul, gyakran kifejezett barátság szövôdik közöttük. Többnyire így van ez fajtársaival is: a kiegyensúlyozott természetû, jól nevelt dog nem agresszív, nem verekedôs.

 

 

 

A fajta fô vonásai

 Kép

Kifejezetten hatalmas termetû, erôs, nagyon izmos, mégis elegáns kutya.

Mozgása hajlékony, ruganyos, könnyed. Olyan tulajdonságok ezek, amelyeket az ember jóval kisebb kutyától várna el, nem pedig olyantól, mely legkevesebb 54 kg-ot nyom, marmagassága pedig több mint 76 cm.

 

A fej hosszú és erôteljes, magas tartású, a fejhossz a marmagasság szerint változik. Jónak számít például az a kutya, melynek fejhossza az orrától a tarkóig 32 centis, s ez 80 centis marmagassággal párosul.

 

Az orrsövény rendkívül széles, s ahol a porc csatlakozik a csonthoz, enyhe nyereg található.

A fülek kicsinyek és magasan tûzöttek.

A közepes nagyságú szemek meglehetôsen mélyen ülnek. A sötét szem a kívánatos. A tekintet éber és érdeklôdô, az egész kutyának lendületet és bátorságot kell sugallnia.

 

  • A nyak hosszú, ívelt és jól illeszkedik a marhoz.
  • A váll izmos, a könyök a test alatt csatlakozik a törzshöz.
  • A mellsô lábak tökéletesen egyenesek és nagy csontúak.
  • A törzs fölöttébb mély, a bordák jól kiugranak.
  • A hátulsó rész igen izmos, nagy erôt és kiváló futóképességet kell sejtetnie.
  • A lábfej macskaszerû, a karmok feketék, kivéve a harlekin színû példányokét.
  • A farok rendkívül izmos, a tövénél vastag, a vége felé vékonyodik.
  • A szôrzet nagyon rövid és sûrû, fényes, testhez simuló.
  • Színe lehet tigriscsíkos: a csíkok feketék, a szem és a karmok lehetôleg sötétbarnák. Ôzbarna: aranysárgától a sötét aranysárgáig, a maszk fekete. Kék: a világosszürkétôl a sötét palaszínig és a tiszta acélkékig. Harlekin: tiszta fehéren fekete foltok. Végül fekete: fehér jegyek megengedettek.

 

Súlyos hibák: félénkség, hasított orr, kifelé ill. befelé forduló szemhéjak, elôre- és hátra-, valamint keresztharapás, betört farok.

 

Tenyésztésbôl kizáró okok: félelembôl harapás ill. nagyfokú agresszivitás, májszínû orrtükör, a minimális marmagasság alatti méretek, súlyos színhibák, kanok egyheréjûsége vagy rejtettheréjûsége.

 

 

 

Öt szín – három változat Kép

 

A dog öt színváltozatát három, egymástól különálló vonalként tenyésztik. A sárga és a csíkos kutyák egymással pároztathatók; a tenyésztôk kifejezetten elônyben részesítik az ilyen párosítást, a tapasztalatok szerint ugyanis két csíkos kutya pároztatásából származó kölykök alapszíne gyakran túl sötét, csíkjai pedig elmosódottak, ami nem kívánatos, sárgát sárgával fedeztetve pedig nô a fakó, izabellaszínû példányok elôfordulási gyakorisága.

 

 Hasonló a helyzet a foltos kutyák esetében: itt a feketével való pároztatás bizonyul elônyösnek. A foltos dogok tenyésztése egyébként nagy kihívás: itt fordul elô a legtöbb színhiba.

 

A fehér alapon szürke foltos példányokat a német tenyésztôk „porcelán tigris”, a szürke alapon fekete foltosakat pedig „szürke tigris” néven emlegetik; egyik sem kívánatos, akárcsak a pigmenthiányos orrtükör és szájszél, valamint a vízszínû, ún. csókaszem, ami szintén a harlekin kutyák gyakori hibája. A feketék – noha szabadon pároztathatók foltossal – egymás között is kiváló utódokat hoznak létre (itt nem hátrány a minél sötétebb szín).

 

Különleges a kék dogok tenyésztése: ez a színváltozat nem keresztezhetô szabadon egyikkel sem a többi közül. Ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha tartósan egymás között pároztatják ôket, az utódok egy idô után veszítenek tömegességükbôl, testformáik elvékonyodnak – feltehetôen az egykor a kék szín elérése végett bekeresztezett angol agarak génjei ütköznek ki belôlük.

 

 Ezért a kék állományt idônként (csak engedéllyel!) erôteljes, robusztus sárga kanok cseppkeresztezésével szokták frissíteni. Az ilyen keresztezésbôl származó elsô generációs kutyák fekete színt mutatnak, de felülbélyegzett törzskönyvükön feltüntetik, hogy csak a kék változat tenyésztésében használhatók fel.